(Wind-up)

Való igaz, hogy a metálzene felhígult. Az egyre szaporodó meghatározhatatlan stílusú együtteseket válogatás nélkül a nu-metal kategóriába sorolják. Hajdanán, mikor a KoRn elindította ezt a folyamatot, úgy tűnt, van határ...

Az arkansas-i Little Rock-ból származó Evanescence is egy ilyen határon ténfergő együttes. Az biztos, hogy ez a halványlila érzelmeket nyomató banda nem nevezhető metálnak, talán még nu-metálnak sem. Olykor tényleg felfedezhetők darkos, gótos hatások és számaikban érezni lehet némi HIM-es és Linkin Parkos ízt is, valahogy mégsem teljes a kép, hiányzik az egyéni hangzás, de ami ennél is fontosabb: a gitár. Minden az énekesnő, Amy Lee hangjára épül, és bár ez vitathatatlanul szép és képzett hang, ennyi mégsem elég a rockzenéhez.

A lemezről már megismerhettük a "Bring Me To Life" című számot, amit a jól megtervezett klip és Paul McCoy (12 Stones) vendégszereplése juttatott a toplisták élére. Aki felfigyelt erre, és ennek alapján veszi meg a "Fallen"-t, az biztosan csalódni fog, mert a lemez nagyrészt Enya korai dalaira emlékeztet. A romantikus, melankolikus, mondhatni lehangoló számokat zongora és cselló kíséri (ebből is túl sok van manapság), és ha néhol pár másodpercre be is lép a gitár vagy netán a dob, szerepe nagyon jelentéktelen. A dalokban nem érezhető a refrén, minden egybefolyik. Az elektronikával sem bánnak megfelelően, ez különösen a számok befejezésénél feltűnő. Nem változatos a téma sem, megmaradnak a szerelmi csalódások szintjén, bár szóhasználatukban hasonulni próbálnak a nu-metal valódi képviselőihez. A CD-n hallható első szám, a "Going Under" még úgy-ahogy rockos, de folyamatosan elerőtlenedik. A dallam egy szinten mozog, nincsenek kitörések, átlendülések. Szinte többet énekelnek a vokalisták, mint maga az énekesnő, akinek a hangját gyakran szükségtelenül visszhangosítják.

Végül engedtessék meg egy az Evanescence-re vonatkozó személyes megjegyzés: vérbeli metálosok szigorúan tartózkodjanak tőle, harmatoslelkű kezdők saját felelősségükre kipróbálhatják!